Az én kis húgom néhány napja férjhez ment. Még furcsák nekem ezek a szavak egy mondatban, de attól, hogy már, ahogy ő mondja ELESÉG, nekem még a kis húgom marad. Punktum. Szóval szerettem volna valami igazán személyes nászajándékkal meglepni, még az esküvő előtt, hogy az előkészületi őrületben kapjon egy nagy adag lelki erőt és egy kis megnyugvást. Egy ajándékot, ami igazán neki szól, ami elképesztő, amit csak én adhatok neki, aminek annyira örül majd, hogy ugrál örömében, és bár egyáltalán nem egy meghatódó típus - velem ellentétben, aki ahogy öregszem, gyakorlatilag egy tornacipőtől is könnyezek, és nem, nem a szaga miatt-, szóval legalább egy kicsit meghatódik. Csak egy örömkönnycseppecskét, nem kérek mást. Szóval a cél kristálytiszta volt. :) Nem is kellett sokáig gondolkodnom, mi is lehetne a tökéletes ajándék. Eszembe jutott, hogy gyerekkora óta vágyik egy szépséges, miniatűr babaházra, és arra gondoltam, nem mehet anélkül férjhez, hogy egy ilyen régi vágya még nem teljesült. Egy gyönyörű, vintage babakonyha, igen, ez lesz a tökély. Na de hogyan hozzam ezt össze neki két hét alatt?

Az ötlet kitalálása után a tettek mezejére léptem, először csak virtuálisan. Én még ennyit egyhuzamban nem lógtam a neten, a nap végére már mindenben babaház alkatrészt láttam, de miután tudtam, hogy mit szeretnék, és a szombatot reggeltől estig babaház bútorok felkutatásával és vásárlásával töltöttem, elég hamar kezdett összeállni a konyha. A dolog lelke az, hogy az egyes bútorok korhűségben, méretben és anyagukban illeszkedjenek egymáshoz, ettől lesz a dolog harmonikus és profi. Először egy elképesztően részletesen kidolgozott férfi felsőtestet, fa tálaló szekrényt pillantottam meg a neten és hozzá egy asztalt két székkel. Ez lett az origó, ehhez igazítottam minden mást. A személyes átvételkor kiderült, hogy az eladónak ehhez méretben illő korhű sparheltje is van, amit szintén megvettem tőle. Mikor a kedves hölgynek elmeséltem, mire készülök, megajándékozott számtalan apró konyhai kiegészítővel, ami az ő babaházához picinek bizonyult. Már emiatt megérte nekiállnom, megtapasztalni, hogy igenis van emberi jóság! Kezdtem elhinni, hogy a rövid idő ellenére sikerülhet, elkészülhetünk. Jessz! Néhány feleslegessé vált vásárlásba is belefutottam a pontatlan méretmegadások miatt, túlságosan nagynak bizonyultak a többihez képest. Szóval itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bedobjam, van néhány gyönyörű, eladó babakonyha kellékem. Tessék, csak tessék!

Még egy kis inspicációért felkerestem majd negyed évszázada nem látott ovis barátnőmet is, akinél gyerekkorunkban egy szuper mini bolttal játszottunk. Mikor írtam neki ez ügyben, el sem hitte, hogy emlékszünk rá. Persze, ők is kincsként őrizték, de átinvitált, hogy tanulmányozzam kedvemre. Egy szuper délelőttöt töltöttem el vele és cuki kisfiával együtt, és megbeszéltük, ismét felvesszük a kapcsolatot, hiszen úgy csevegtünk, mintha egy nap nem maradt volna találka nélkül. Úgy tűnik, ha 4 évesen megfogadjátok, hogy örök barátok lesztek, akkor az úgy is lesz. Így Hugi ajándékkészítése közben én is egyre többet kaptam. :)

Jöhetett a kivitelezés. Drága uramat meglepően könnyen rá tudtam venni, hogy a befoglaló doboz megépítésében ugyan legyen már segítségemre! Szerencsére egy igazi latin szerelő, így bármit megépít, ha akar. Ez itt a kulcs, ha akar, de gondolom, ezzel nincs egyedül. Miután sikerült ambícionálnom, hogy végre használhatja a szerszám garmadáját, onnantól már nem volt akadály, sőt igazi művezetővé állt elő, hogy ennek profinak kell lenni, különben nem adja hozzá a nevét. Tudtam, további bútort találni szinte lehetetlen lenne, ami passzol a meglévőkhöz, ezért egy polc összebarkácsolása még játszott, de úgy gondoltam, annak nagyon el kell ütni, hogy menő eklektikus legyen a végeredmény.

Miután kisakkoztam az elrendezést, hogy ez a néhány bútor hogyan mutat majd a legjobban együtt, adódott a doboz befoglaló mérete is. Megnéztük, milyen falapok vannak elfekvőben, ebben drága uram szintén ezermester édesapja is segítésünkre volt, aki a frankón bepolcozott fáskamrából csukott szemmel emeli ki az embernek épp kellő darabokat. Mint a szenvedélyes könyvtáros, aki széles vigyorral szolgál ki, ha végre arra jár valaki. Próbáltam átgondolni, mit kell még venni. Tudtam, hogy maradt még a felújításból lazúr és lakk, az jó lesz még a faanyagok kezelésére, csak még rusztikusabbak lesznek tőle. Vettünk láncot, hurkapálcát, néhány szál faanyagot mini gerenda, burkolat, na meg polc alapanyag gyanánt. Hobby boltból pedig szereztem ablakkereteket, medálokat képkeretnek és órának. Kellettek még kampók, kedves barátaimtól kaptam csipkét, gyöngyöt. A tapétát én rajzoltam gépen, ha már grafikus vagyok, vagy mi.

Közeledett az átadás időpontja, és kiderült, a miniatűr konyha megépítésének korántsem mini a helyigénye. A lakás leginkább egy elfuserált műhelyre hasonlított. A nappaliban lábfejnyi széles ösvényen lehetett csak közlekedni, ami nem nagy segítség, amikor őrült mód keresel valami apró bizbaszt, ami hogy hogy nem elgurult, mert miért ne. Az étkező asztal ragadt a lazúrtól és a lakktól, amik két réteg újságpapíron is átszivárognak főleg, ha olyan slendriánul rakják egymás mellé, ahogy én szoktam az ilyeneket intézni. Én alkotni szeretek, az ilyen racionális dolgok, mi tagadás, távol állnak tőlem. Lassan a lakásban felellhető összes szerszám használatba került, jelzem, végre nem csak azért van, hogy legyen.

A folyamatos méret próbálgatások miatt annyiszor rendeztem be a kis konyhát az apró és törékeny bútorokkal, hogy az összes babaház nélküli évemet bepótoltam. Állandóan visszarakni az újságpapírral gondosan kibélelt dobozba, hogy csak baja ne essen! De persze így is leesett a kis asztal egy óvatlan lazúrozási mozdulatban, honnan máshonnan, mint az asztalról. De szerencsére simán javítható volt. Újabb skillel gazdagodtam, megtanultam telefonálás és tv nézés közben is lazúrozni, festeni és lakkozni, és ezeket nem összekeverni.

Aztán elmentem a kedvenc barkácsboltomba, ahol megállt az idő. Egy tenyérnyi területen, plafonig fakkozott kis bolt, ahol a csavart kilóra adják, a kiszolgálók valóban szakemberek, és ahová legkevésbé sem járnak nők. Szóval itt kértem 2,5-es kis önmetsző csavarokat, 40 darabot 75 Ft-ért, hehh. Csakhogy a mini gerendák is szépen a helyükön maradjanak majd, mert a gerenda az kell, mert hangulatos, mert rusztikus, mert a panelben nincs, és akkor már itt legyen, mer’ legyen.

Az átadás előtti estére maradt a tapétázás, a mini csillár összeragasztása, a falra kerülő összes, megfoghatatlanul kicsi csetresz bejelölgetése és rögzítése. A tapétázásnál most a home made jelleg még jót is tett, és végre nem kellett figyelnem arra, hogy a tenyeremmel ne madzsgáljam össze a nyomatot. Most épp jól jött, szépen öregítette a tapétát, átütött a ragasztó, néhol kicsit felgyűrődött, néhol orbitálisan felgyűrődött, de jól állt neki. Az egyik keretbe csempésztem egy régi közös fotót rólunk, és egyet üresen hagytam a majdani esküvői fotójuknak.

Az átadás előtt közvetlenül még a doboz falait össze kellet csavarozni, felfúrni a képeket, ez igazi türelmet igénylő munka, így nem én csináltam, mert hát nem. Aztán irány Hugiék. Előre szóltam nekik, hogy a konyhát nem hagyhatják el, mert a nappaliban még kell egy kis idő az ajándék összeállításhoz. Akkor láttam én is először összeállítva. Még üres volt, de nekem nagyon kedves már úgy is. Egyre jobban kezdett élni, ahogy sorra raktam bele a kis kellékeket. Közben átéltem, hogy teljesítek egy régi-régi gyermekkori vágyat, és ettől elkezdett kalapálni a szívem, remegni a kezem, amitől az apróságok sorra potyogtak ki a kezemből. Ilyenkor érzi át az ember igazán, hogy tényleg jobb adni, nyálas vagy nem, így van. Hugiék tartották magukat, és nem leselkedtek, bár tény, elképzelni sem tudták, hogy mi a fene tarthat eddig, és mi ez a fémes csörömpölés. Akkor még Sógor-jelöltem reménykedett benne, hogy valami menő verdát építek a nappaliban, de azt majd karácsonyra.

És elkészült. Hívtam a többieket, kértem, hogy Hugiék csukott szemmel közelítsenek. Aztán nem bírtam tovább, szóltam, nyithatják. Én természetesen elbőgtem magam, amin a kor előrehaladtával egyre kevésbé lepődöm meg. A könnyes szemem láttán, valószínűleg sima reflexből, de bizonyos szögből úgy láttam, mintha Hugi szemén is megjelent volna a hőn áhított örömkönny. Aztán lehet, hogy csak a lámpa fénye volt, de én örömkönnyként jegyzem. Aztán persze még órákig meséltem neki, hogyan készült, ő órákig nézegette, felfedezte minden kis zugát. Aztán végül kiderült, hogy mi volt az a fémes csörömpölés, igazából egy időgép… azt építettünk a nappaliban.